In Memoriam Szemes József

Kollégái, tanítványai nevében egy volt diákja, Nagy Adrienn történelem-magyar szakos tanár, doktorandusz búcsúzik tőle. 

IN MEMORIAM…

Mély fájdalommal, szomorú szívvel és megrendüléssel fogadtuk a hírt, hogy a súlyos és
hosszan tartó betegséggel vívott testi-lelki küzdelem után egykori tanártársunk, Szemes
József, eltávozott e földi életből. Személyében egy meghatározó és kiváló
pedagógusegyéniséget, a történelemtanítás iránt elhivatott szaktanárt és egy segítőkész
kollégát veszítettünk.
Szemes József 1958. július 19-én született Szombathelyen. A középiskolát a szombathelyi
Nagy Lajos Gimnáziumban végezte, majd egyetemi tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem
Tanárképző Karán folytatta történelem-orosz szakon, ahol 1981-ben diplomázott. 1995-ben a
Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán német szakos nyelvtanári diplomát szerzett.
Pedagógus pályafutását 1981-ben a Dunaharaszti Általános Iskolában kezdte, melynek 4 éven
át dolgozója volt. Ezt követően 1985 augusztusától a Bobai Általános Iskola és jogutód
intézményének lett a pedagógusa, ahol közel 35 esztendőn keresztül végezte lelkiismeretesen,
gyermek- és diákcentrikus szemlélettel pedagógiai, szaktanári tevékenységét, munkáját. Több
alkalommal látott el osztályfőnöki feladatokat is, az iskola, de még inkább a rábízott
osztályok diákjai és közvetve a szüleik örömére, közmegelégedésre.
Szemes József – vagy ahogyan a legtöbben ismerték és szólították – Jóska bácsi, pozitív
emberi és tanári tulajdonságait pedagógusként, osztályfőnökként is megmutatta. Oktató-
nevelő munkáját mindvégig a tanulókkal és önmagával szembeni igényesség, pontosság és
tudatosság jellemezte. Magas színvonalú módszertani kultúrája, biztos szakmai tudása
évtizedeken át támogatta és segítette diákjait. Tanítási feladatait nagy odafigyeléssel, óriási
lelkesedéssel, s nemkülönben eredményesen végezte. Áldozatos munkájának köszönhetően
évtizedeken keresztül több száz diák ismerte meg a történelem rejtelmeit és sajátította el a
német nyelv alapjait. Szeretett tanítani, szerette, ha megszólíthat egy új generációt. A diákok
lelkesedtek óráiért. Életútja szinte összekapcsolódott a bobai iskolával, ahol könnyedén értett
szót a diáksággal. Munkáját a szakma szeretete, alázatosság és elkötelezettség jellemezte.
Elhivatottságát mindannyian megtapasztalhattuk. Következetessége, szigora rendkívüli
humánummal párosulva tekintélyt és tiszteletet vívott ki.

Döbbenet, csend és fájdalom nekünk… mert egy nagyon jó embert, kollégát, pedagógust,
szakembert veszítettünk el.
A történelmet szenvedélyesen szerette, mely sugárzott belőle, amikor a katedrán állt, vagy,
amikor a teremben és a folyosón a diákokkal beszélgetett. Szerette átadni tudását, megosztani
élményeit. Tanítványai a korai évektől kezdve rajongással vették körül, oktatómunkáját egész
életén át a felkészültség, szerénység és a diákjai iránti odaadó figyelem jellemezte. Rengeteg
befejezetlen beszélgetés maradt utána, halála ezért különösen fáj.
A munkája, a történelem tanítása a hobbija is volt, melynek folyamatosan hódolhatott,
amelyet hihetetlen lelkesedéssel adott át diákjainak. Saját történeteit mesélve, relikviáit,
makettjeit, gyűjteményeit bemutatva, mindig az élményszerűségre, ismeretek közvetítésére
törekedett. Minden tanítványához volt egy-egy kedves szava. A jókat, ügyeseket,
szorgalmasakat gyakran dicsérte, a lemaradókat bátorította. Ő a tekintélyt nem követelte
magának, hanem megszerezte. Megszerezte azzal, hogy adott: tudást, emberséget, tiszteletet,
szeretetet. Igazi tanáregyéniség volt. Nincs olyan tanítványa, aki ne így emlékezne rá.
Ő volt az a pedagógus, aki évtizedekkel később is ugyanúgy ismerte egykori diákjait,
emlékezett tanulmányi eredményeikre, sikereikre, az iskola falai közt elkövetett
csínytevéseikre, mint amikor még odajártak.  Érdeklődő, szorgalmas diákjai minden évben
kiváló eredményeket értek el városi, megyei és országos versenyeken. Magas szintű szakmai
munkája eredményeképpen több száz tanítványa szerzett jó alapot a továbbtanuláshoz.
Egykori tanítványai közül többen léptek történelem vagy német nyelv tanári pályára, ahol ma
is hasznosítják és továbbadják a tőle tanultakat.
Aki valaha találkozott vagy beszélt vele, emlékezni fog rá és történeteire. Mindannyiunknak,
akik ismerhettük, személyes emlékeink vannak Jóska bácsiról mindegyikünknek más és más.
Akkor emlékezhetünk Rá a legméltóbban, ha egy percre megállunk, és felidézzük magunkban
a vele kapcsolatosan megélt, átélt, eltöltött időket…
Tanítványai, diákjai közvetlen, inspiráló, készséges és jószívű tanárként emlékeznek rá,
munkatársai pedig jó kedélyű, bizalmat sugárzó kollégát tiszteltek benne.
Az egyre súlyosbodó betegsége az utóbbi időkben megtörte életerejét. Most, a gyász első
napjaiban még nehéz elhinnünk, hogy már nem találkozhatunk vele, de akarva-akaratlan
tudomásul kell vennünk, hogy a kiszabott esztendők számára leteltek. Emlékét és szellemi
örökségét tisztelettel megőrizzük.
Jóska bácsi távozásával pótolhatatlan űrt hagyott maga után, de életműve, embersége
továbbra is velünk marad. Most ugyan elment közülünk, de nem tűnik el, hiszen úgy tett ő,
mint Weöres Sándor versének tóba siető patakja:

„Emberkém, nem halok meg ott,
nagy víz borít rám fény-síkot,
nem vész el egy cseppem se, nem,
csak nem lát többé senkisem.”